Betekintés a kontaktlencse történetébe

0

A közleményben a kontaktlencsék kialakulásának legfontosabb lépéseit foglalom össze. A magyar szemorvosok jelentős felfedezéseket tettek a kontaktológiában. A magyar és a külföldi irodalom áttekintésével bepillantást kaphatunk elődeink tevékenységébe. Kulcsszavak: kontaktlencse, cornea lencse, történet, sclerális lencse

A mai kontaktlencséktől elvárjuk, hogy kényelmes viseletet nyújtsanak, hosszú ideig lehessen azokat hordani, és a lehető legjobb látást biztosítsák. Az eredmény egy nagyon hosszú és küzdelmes útnak köszönhető, amelynek során elődeink sikerei és kudarcai lépésről lépésre vitték előre a kontaktlencse alkalmazhatóságának folyamatát.
1508 körül Leonardo da Vinci foglalkozott először a cornea optikai hatásának kiiktatásával és vetette fel a látás kontaktlencsével történő korrekciójának gondolatát (20).
Ötlete René Descartes munkáiban bukkant fel ismét, aki már tervezett is kontaktlencsét 1636-ban, egy vízzel töltött tubus formájában, melyet a szem felszínéhez illesztett és a végén konvex üveggel látta el. Ez a szerkezet nem igazán a látás korrekcióját, hanem a látási folyamat kísérletes vizsgálatát szolgálta (20).
Duke Elder 1970-ben írt az első, közvetlenül a corneára helyezett egyszerű üveglencséről, melyet egy francia matematikus, Philip de la Hire 1665-ben szerkesztett. Ez a szerkezet is inkább távcsőként, illetve nagyítóként szolgált, mintsem a látás korrigálására (20).

A szemfelszínnel közvetlenül érintkező lencse ötlete Thomas Young angol fizikus és orvos nevéhez fűződik, aki 1801-ben egy 5 mm-es, vízzel megtöltött és egyik oldalán lencsében végződő fémtubussal korrigálta a saját asztigmiáját, valamint vizsgálta a szem alkalmazkodóképességét (20).
Sir John Frederick William Herschel az 1823 körül, a fényről, a szem szerkezetéről és a látásról íródott munkájában kitért Young eredményeire, valamint több, a korát jelentősen megelőző felfedezést tett. Az asztigmia korrekciójáról kijelentette, hogy az szférikus lencsékkel sohasem lesz megvalósítható, és a szemüveg helyett a közvetlenül a szemre helyezhető lencsét javasolta.

Lábjegyzetben pedig az irreguláris asztigmia kezelésével kapcsolatban olyan eszközt látott kívánatosnak, amely „üvegkapszulába zárt transzparens állati kocsonyát” tartalmazna, s amely így a hátsó felszínével tökéletesen illeszkedne a corneához. Az ő szóhasználatában fordult elő elsőként a „kontakt” kifejezés (20).
A londoni St. Mary Hospital szemészeti osztályának alapítója, William White Cooper az 1859-ben megjelent A szem sérülése című könyvében a szem mészsérülés következtében kialakuló symblepharon prevenciójaként „üvegmaszkot” javasolt, ez a terápiás kontaktlencse első gondolata (20).

Az első viselhető kontaktlencse még váratott magára, 1887/88-ban készült el, Adolf Fick tervei alapján, üveg kontaktkagyló formájában, melyet nyulak és „emberi tetemek” szemét tanulmányozva állítottak elő és az irreguláris asztigmia korrigálására próbálták használni.

Fick nyulakon végzett kísérletei során megállapította, hogy a kontaktkagyló együtt mozog a szemmel, a kagyló alatti töltőfolyadék nem folyik el, adhéziós erő rögzíti a szemhez (20).
Kezdetben az egyetlen anyag, amelyből lencséket készítettek, az üveg volt. A lencsék fúvásos technikával készültek, optikájuk sokszor nem volt tökéletes, az illesztés pedig nehézséget okozott. Ezekben az években két keratoconusos betegen Jean Baptiste Eugen Kalt (wiesbadeni üvegfújó) kontakt üvegkagylót próbált ki. Ezt a lencsét néhány óráig már lehetett viselni, minimális irritáció mellett (20).
Egy 1887-ből fennmaradt leírás szerint a „Wiesbadeni Friedrich Anton Müller és fiai” műszemkészítő cég egy védő jellegű kontaktlencsét készített, ugyanis a beteg jobb oldali felső szemhéját malignus tumor miatt el kellett távolítani (3).
A következő években (1888-89) az első, kontaktlencsével végzett visuskorrekció leírását találhatjuk egy gladbachi szigorló orvos, August Müller disszertációjában, aki a saját –14,0 D-ás szemén végzett, csiszolt kontaktkagylós kísérleteiről számolt be; megjelent tehát az első dioptriás lencse (20).
1911-ben első csiszolt lencséjével megjelent a piacon a jénai Karl Zeiss cég (20).
Az 1920-as években Erggelet a könnyáramlás megfigyelésére fluorescein oldatot használt és a Müller-féle lencsék fölényét bizonygatta a csiszolt (Zeiss) lencsékkel szemben (3).
1928-ban Csapody István dolgozta ki elsőként az élő szemről történő lenyomatvétel technikáját. Leírta, hogy a cornea centrális része szférikus csak, a limbus felé laposodik, valamint, hogy a sclera görbülete nem egyforma a különféle meridiánokban (3,14).
1929-ben Fischer felvetette a cornea gázcseréjének szerepét a kontaktlencse tolerálhatóságának kérdésében. Megoldásként levegőbuborék bejuttatását tartotta kívánatosnak a szem és a lencse közé, mely széndioxid-rezervként szolgált volna (11).

Az 1930-as évek elejére a kieli egyetem professzora, Leopold Heine segítségével a Zeiss cég megalkotta a többféle görbületi sugarú, 39 darabos próbakészletet, csiszolt tapadó üvegből készült kontaktkagylókból. Ezekkel a csiszolt kagylókkal gyakorlatilag minden reflexiós anomália korrigálható volt. Ha ezekből mégsem sikerült megfelelő korrekciót találni, akkor az elülső felületre csiszolták rá a megfelelő törőértéket. Ezzel a kontaktlencsék kozmetikai felhasználása is megindult (20).
Az üvegből készült lencsék kemények, nagyon törékenyek és sérülékenyek voltak, egyben veszélyesek a szem számára. Áttörést jelentett a lencsék készítésében a „szerves üveg”, a metil metakrilát. Dallos József volt az első kontaktológus, aki „individuális”-nak nevezett újszerű kontaktüvegét a szem egyéni lenyomatának felhasználásával készítette el. A szemfelület másolatát rézlemezből készítette és erre hajlította rá a felizzított vékony üveglemezt. A méretre vágás után a nyers kagylót a szemre helyezve az illeszkedés apróbb hibáit csiszolással korrigálta, végül a cornea előtti részre rácsiszolta a megfelelő optikai hatást. A kontaktlencse fejlesztésével kapcsolatos tevékenységét Magyarországon kezdte, az első illesztéseket is itt végezte, majd 1937-ben Angliába vándorolt és ott folytatta munkásságát (14).
Dallos és Bier vezették be a kagylók limbusban történő perforálását a cornea légzésének javítása céljából. De ezek a próbálkozások nem hoztak átütő eredményt, ugyanis a kagylók mozgása fokozódott, irritálva a szemet (11). Dallos a kontaktlencse témakörében angol és német nyelven is publikált (2,3,4).
1936-ban William Feibloom, New York-i optometrista üveg-műanyag kombinációt állított elő (20).
Az angolszász irodalom Theodor Obrig, New York-i optikust jegyzi a törhetetlen sclerális kontaktkagyló feltalálójaként. Ő írta 1942-ben az első kontaktológiai szakkönyvet. A lenyomatvételi technikát Dallostól Budapesten sajátította el és az ő elve alapján készítette lencséit. PMMA lencséket és fluorescein festést használt (14).
1948-ban a sclerális rész nélküli plasztik cornea lencse került előtérbe, Tuohy kaliforniai kontaktüveg-technikus és Nugeni jóvoltából. Touhy technikusa véletlenül levágta a kagyló sclerális részét, és ezt próbálta fel a 7 D myop Tuohy és a 3D myop felesége. Ez a kornealencse, kontaktlencse vagy úszólencse néven ismertté vált kis látásjavító eszköz lényegében egy, a corneára helyezhető, 10–12 mm átmérőjű, acrylátból készült meniscuslencse. Annyira bevált, hogy 1950-ben szabadalmaztatták (11,14).
Knüsel közlése szerint 1953-ban az Egyesült Államokban a rendszeres kontaktlencse-viselők száma több mint 70000 volt (1).

A magyar kontaktológia legnagyobb alakja Györffy István volt. 1938-ban kezdett kontaktüveg-rendeléssel és -előállítással foglalkozni, mégpedig üveg helyett műanyagból készítvén el a kagylókat (németországi tanulmányúton bukkant rá a „plexiglas”-ra, és felismerte benne a nagy lehetőséget) (14).

1939. október 8-án a Magyar Szemorvostársaság tudományos ülésén beszámolt a műanyagból készült „érintkezőkagylók”-ról. Az érintkezőkagylók odáig úgyszólván csak üvegből készültek. Pótlásukra törhetetlen műanyagokkal kísérleteztek, melyek közül nála a methakrylsav-észterből álló műgyanta vált be a legjobban. A szerző ismertette az általa kidolgozott eljárást, beszámolt a methakrylát főbb tulajdonságairól: gyakorlatilag törhetetlen, tökéletesen átlátszó, optikailag jól csiszolható. A „gyantakagyló” (ez a kifejezés csak ebben és a következő évi előadás-kivonatban szerepel) előnye az üveggel szemben: „mivel törhetetlen, egészen vékony, 0.5–1.0 mm-es lemezből is készíthető. Meglehetősen alacsony hőmérsékleten formálható. A formálási eljárás egyszerű, az optikai homogenitást nem befolyásolja. Majdnem két és félszer könnyebb az üvegnél. Nem merev, hanem bizonyos fokig rugalmas. Egyetlen hátránya az üveggel szemben az, hogy puhább anyagból lévén, könnyebben karcolódik. A methakrylat mint kémiai anyag, a szemre teljesen ártalmatlan, semmiféle izgalmat nem okoz. A gyantakagylóval ellátott betegeinek száma még nem nagy, de az eredmények máris igen bíztatóak” (24). 1939-ben megalakult az első kontaktlencse-laboratórium (6). A Magyar Szemorvostársaság következő évi tudományos ülésén, 1940. április 13-án a következőkről számolt be: Az eltelt év alatt 17 betegnek összesen 24 műgyantakagylót készített. 5 beteget mutatott be:
1. Nagyfokú myopiás, 15 perc déli pihenővel egész nap viseli a kagylóját.
2. Keratoconusban szenvedő munkásnő, napi 10-12 órát hordja egyfolytában.
3. A harmadik beteg myopiás nevelőnő, akinek a bal szemén a visusát a gyantakagyló 1/3 m.u.o.-ról 5/15-re javítja s. ü. 5/40) Jobb szemén évek óta Dallos-féle üvegkagylót visel napi 3-4 órán át, a balon a gyantakagylót 6-8 órán át viseli.
4. Irreguláris astigmiában szenvedő betűszedő, kinek visusa 5/40-ről 5/8-ra javítható. A kagylót reggeltől estig egyfolytában viseli.
5. Az ötödik beteg nagyfokú myopiás, kinek mindkét macularis tája destruált. A látása rendes érintkező kagylóval a bal szemen ½ m-u-o-ról 5/30-ra javítható. Egy olyan távcsöves pápaszemmel azonban, melynek okulárja az érintkezőkagyló maga, objektívje pedig egy 27 mm-re a kagyló elé feltett egyszerű +15.0 D-ás convex szemüveg, a visus 5/15- re javul, sőt, közelre 5/7-et olvas.
Bemutatta saját magát is behelyezett gyantakagylóval, melyet nem látásjavító célból, hanem az egyes kagylóformák és vastagságok viselhetőségének a vizsgálata céljából készített magának. A kagylókat ő is minden izgalom nélkül viselte, néha 6-8 órán keresztül is. A gyantakagylót a betegek az üvegkagylónál jóval könnyebben tűrik, sérülékenységük gyakorlatilag egyáltalán nem jön számításba (25).
Optikai és professzionális indikációkat állított fel. Optikai indikáció az, amikor a szem a cornea valamilyen szabálytalansága miatt szemüveggel nem vagy alig korrigálható, kontaktkagylóval azonban igen. Ilyen a keratoconus és az irreguláris asztigmia. A legjobb látásjavulást a „hegyes conus” és a finomhullám felszíni egyenetlensége esetében érte el. Megfogalmazta az „alkalmassági vizsgálat” fogalmát, egy próbakagyló felhelyezésével. A kontaktkagylót ajánlotta még nagyfokú myopiás szemekre, ugyanis ezzel kiküszöbölhető a szemüveg kicsinyítő hatása, és a látótér is kiszélesedik (6). A monoculáris aphakia korrigálására is alkalmas, így kétszemes együttlátás érhető el. Ebben a témában magyarul (7), angolul (8) és németül (13) is publikált. Professzionális indikáció pedig az, amikor szemüvegkeretet valamilyen okból nem tud a paciens viselni, például a sportolók, az előadóművészek, a szemre veszélyes munkakörben dolgozók. A kontaktüveg hordása során fellépő „ködösödésről” is írt, aminek a corneális epithel borússága az oka. Ennek kialakulása a hozzászokás során nő, fokozódik a tolerancia. Az 1951-ben megjelent Szemészetben A kontaktkagyló jelentősége és helye a korszerű látásjavításban című cikkében olvashatunk arról is, hogy a szemészek idegenkednek a kontaktkagyló indikációjának felállításától, ezért bevezette a kollegákat a kontaktkagyló „birodalmába” (6).

1956-ban Györffy beszámolt egy módszerről, amely alkalmas az individuálisan készült kontaktkagylók formájának, aszimmetriájának meghatározására. A kérdéses kagylót fluorescein oldattal különféle ismert sugarú, fehér, sima felületű, teljesen spherikus, rugalmas polyvinylchlorid golyókra helyezte. Figyelte a sárga foltok és zónák helyét, kiterjedését és vastagságát, valamint a kagylónak a golyóra való nyomása által a hézagokban létrejövő festett oldat áramlásának irányát és a levegőbuborék visszaszívódását. Leírta, hogy e jelenségekből hogyan lehet megállapítani a kagyló haptikai eltéréseit a spherikus felülethez képest. Mindez a haptikai próbasor összeállításánál is nagyon fontos volt (9).
1953-ban elkészült az első 70 pár haptikai próbasor (spheroid, paraboloid, konoid, toroid, vertikális, diagonális), melyet szabadalmaztatott (10). Ebben az évben egy szerencsés véletlen folytán tudomást szerzett a corneális kontaktlencse létezéséről (egy külföldi páciens rendelőjében felejtett egy amerikai képes magazint) (15). Ez idő tájt nyugaton már 3 cég is foglalkozott sorozatgyártással. Nekünk, magyaroknak az angol „to fit” és a német „anpassen” kifejezésre nem volt megfelelő szóhasználatunk. 1956-ig nem nagyon volt lehetőség a „fejlődésre”, csak a fent említett véletlen folytán tudtunk lépést tartani a fejlesztésben (10).
1956-ban Bertényi Anna számolt be a budapesti II. Szemklinika kontaktüveg laboratóriumában préseléssel készült kornealencséről, mely a kontaktüveg újabb változata volt. Acrylátból készült, 0.2 gramm súlyú, átlagosan 11.5 mm átmérőjű. Hátsó homorú felszínének görbületi sugarát a cornea elülső felszínének görbületi sugara határozza meg, elülső domború felszínét pedig a szem fénytörése. A kontaktlencse hátsó felszíne két felületből tevődik össze: az egyik a centrális rész, melynek görbületi sugara átlagosan 0.3 mm-rel hosszabb, mint a cornea elülső felszínének görbületi sugara, tehát valamivel laposabb a corneánál, a másik széli rész, amely 1-2 mm-rel széles peremként veszi körül a centrális részt és a görbületi sugara az utóbbiénál 0.5 mm-rel hosszabb, tehát még laposabb. A lencse vastagsága a dioptriától függően 0.25 és 0.5 mm között ingadozhat. Ez a fajta lencse is jól alkalmazható kis és nagyfokú myopia, hypermetropia, monocularis aphakia esetén, de nagyfokú asztigmia (3D felett) és keratoconus esetén a kontaktkagylót javasolta (1). Próbasorozatukban 7.5-8.5 mm-ig terjed a lencsék hátsó felszínének görbületi sugara, 0.05 mm-es léptékkel, átmérőjük pedig általában 11, 11.5, 12 mm. A próbalencse illeszkedését fluorescein oldattal és a lencse mozgásának megfigyelésével ellenőrizték. Leírta a lapos és a meredek illesztés jellemzőit. A kornealencse előnye a ködösség elmaradása, a viselési idő kiterjeszthetősége, hátránya, hogy nagyfokú asztigmiában, keratoconusban és exophthalmus esetén nem alkalmazható, vízi sportolók szeméről a vízben leesik, kisebb mérete miatt nehezebben kezelhető, könnyebben elvész (1).
1963-ban Győrffy a kontaktüveg viselési szövődményeiről is publikált, elkülönítve a szakorvosi rendelőben ellátandó és a kontaktlencselaborba küldendő eseteket. Ez utóbbiak közé tartozik a lencse feltevése után 3-4 órával rendszeresen jelentkező könnyezés, fénykerülés, kötőhártya-belövelltség (a kagyló hibája okozza), a ködösödés, ami 2-3 órával a lencse felhelyezése után kezdődik. Valószínűleg szorosan illesztett lencse okozta anyagcserezavar áll a háttérben, valamint a látászavar, csillogás, ami a túl lazán illesztett lencse miatt alakulhat ki. Ha a panaszok 4 hét után lépnek fel, akkor az már nem a lencse miatt történik. Beszámolt három betegről is, akik több hónapja folyamatosan viselik lencséiket, és nem hajlandóak változtatni ezen a helytelen szokáson. Részletesen ismertette, hogyan kell egy elcsúszott lencsét kivenni a szemből, megspórolva a páciensnek a több száz kilométeres utazást (12).

Az 1960-as évek elejétől az új anyag, a hidrogél elterjedése jellemző. A lágy kontaktlencsék Wichterle, Lim és W. E. Becher nevéhez kötődnek.

1962-ben Prágában O. Wichterle kémikus és M. Dreifus szemorvos egy merőben újfajta anyagból készült lencsetípust dolgoztak ki, a hidroxietil-metakrilát (HEMA), képlékeny, lágy, flexibilis gélszerű lencsét, a metilsav és etilénglikol észterifikációja révén. (Wichterle eredetileg szövetbarát üvegtestpótló anyag kidolgozásán kísérletezett.) A polimerizálódás folyamán a monomerek polimerláncokká egyesülnek és keresztkötések révén háromdimenziós rácsos szerkezetet vesznek fel. A HEMA polimerek kémiailag stabilak, biológiailag inaktívak. A lágy lencsék néhány milligramm súlyúak, 11.0–15.5 mm átmérőjűek, „semisclerális” méretűek voltak. A szabadalmat megvette az amerikai Bausch & Lomb cég, és tovább finomította. Ezeket a lencséket 1-2 évig lehetett viselni, azután tönkrementek, illetve fokozódott a komplikációk száma. Hogy ez ne következzen be, elindult a tisztítás és fertőtlenítés procedúrája. Dallos publikált a hydrophil lencsék pasztörizálással történő tisztításáról (4, 16).
Tovább bővült a kontaktlencsés indikációk területe: a csecsemőknél való alkalmazás, a terápiás használat és a folyamatos gyógyszerbeviteli lehetőségek merültek fel (15,16).
1970-ben a lágy lencsék addigi centrifugálásos előállítási technikája mellett megjelent az egyéni igényeket is teljesítő, esztergályozással történő gyártás (16).
1971-ben Gaylord szilikon-metakrilát lencsét dolgozott ki, 1974-ben Seider gázpermeábilis lencsét állított elő a polimetil-metakrilát (PMMA) 25 %-os szilikonnal való polimerizálásával Ezek a lencsék voltak az első „félkemény” vagy a jelenlegi megnevezésű rigid gázpermeábilis lencsék (RGP) (20).

1976-ban Tóth Margit és társai perforáló sérülés utáni színes kontaktlencséről számoltak be. Kérdőíves módszerrel elemezték a munkaköri teljesítményt. A lencsét viselők közül kevesebben váltottak munkahelyet, illetve kevésbé érezték úgy, hogy csökkent a munkaképességük (21).

1978-ban Járfás Katalin az OFOTÉRT Kontaktlencse Laboratóriumában (mely 1975-ben létesült) 3000, lágy (cseh „Spofa”) kontaktlencsét viselő páciensről számolt be a Szemészet folyóiratban. A kontaktlencse-rendelés előjegyzés alapján történt, alkalmassági vizsgálat, lencseillesztés egy alkalommal. A betanítás csoportosan történt, néhány nap múlva. Az első kontroll vizsgálat 3-4 hét múlva következett (16).
A következő évtizedekben a kontaktlencse szövődményeiről 4 páciens esetében Fürjes Éva számolt be (5). Kahánné László Ilona és kollégái aphakiás, keratoconusos és myop szemeken a cornea anyagcseréjét tanulmányozták (17,18,19). Terápiás kontaktlencsék alkalmazásáról pedig Végh Mihály (23) és Vámosi Péter (22) publikált.
Az ezt követő évtizedekben a kontaktlencsék egyre rohamosabban fejlődtek: a viselési idő növelése, az időközben felismert gázpermeabilitás fontossága, a komfortérzet fokozása érdekében különféle adalékanyagok hozzáadása, új alapanyagok fejlesztése (szilikon elasztomer 1956., Becker) napjainkban is számos új, a szem számára egyre tolerálhatóbb lencsék megjelenésével jár.
Irodalomjegyzék
1. Bertényi A. Kornealencse alkalmazásával szerzett tapasztalataink. Szemészet 1956; 130-133.
2. Dallos J. Individually-fitted corneal lenses made to corneal moulds. Brit. J. Ophthalmol. 1964; 48:510-512.
3. Dallos J. Über Hornhautlinsen und Kontaktgläser. Klin. Monatsbl. Aug. 1969; 155:475-487.
4. Dallos J., Hughes WH. Sterilisation of hydrophilic contact lenses. Brit. J. Ophthalmol. 1972; 56:114–119.
5. Fürjes É. Corneális elváltozások „lágy” kontaktlencse viselés következtében. Szemészet 1981; 118:150-153.
6. Györffy I. A kontaktkagyló jelentősége és helye a korszerű látásjavításban. Szemészet 1951; 81-85.
7. Györffy I. Félszemes aphakia javítása kontaktkagylóval. Szemészet 1955; 29-34.
8. Györffy I. Correction of Unilateral Aphakia with Contact Lens. Ophthalmologica 1955; 130: 329-335.
9. Györffy I. Eljárás individuális kontaktkagylók assymetriáinak meghatározására. Szemészet 1956; 128-130.
10. Györffy I. Haptikai kontaktüveg próbasorozat asymmetriás szemformák meghatározásához. Szemészet 1959; 71-75.
11. Györffy I. Újabb eredmények a sclerális és corneális kontaktüveg viselhetősége tekintetében. Orvosi hetilap 1961; 102:2083-2085.
12. Györffy I. Kontaktüvegviselő egyének szempanaszainak értékelése és ellátása. Szemészet 1963; 149-155.
13. Györffy I., Tóth M. Die Frage der Bewährung der Kontaktlinsen bei unilateraler Aphakie. Klin. Mbl. Augenheilk. 1972; 161:540-544.
14. Györffy I. A kontaktológia kezdete és kialakulása hazánkban. Szemészet 1986; 123:55-58
15. Györffy I. Adatok a korneális kontaktlencse történetéhez. Szemészet 1987; 124: 118-122.
16. Járfás K. Lágy (hidrofil) kontaktlencsével szerzett tapasztalataink. Szemészet 1978; 115:35-39.
17. Kaháné László I., Tóth M., Nádray Á. A szaruhártya anyagcseréjének változása cornealencse viselése során I. Myop szemek. Szemészet 1982; 119:222-226.
18. Kaháné László I., Tóth M., Nádray Á. A szaruhártya anyagcseréjének változása cornealencse viselése során II. Keratoconusos szemek. Szemészet 1983; 120:23-27.
19. Kaháné László I., Tóth M., Nádray Á. A szaruhártya anyagcseréjének változása cornealencse viselése során III. Aphakiás szemek. Szemészet 1984; 121:169-172.
20. Mandel RB. Historical developement. In: Mandel RB. (ed.) Contact lens practice 4th ed. Charles C Thomas, Springfield, Illinois, US 1988; pp 5-20.
21. Tóth M., Bencsik R., Nádray Á. A kontaktlencse szerepe traumás aphakiás betegek rehabilitációjában. Szemészet 1976; 113:229-233.
22. Vámosi P., Berta A. Terápiás kontaktlencsével szerzett tapasztalatok. Szemészet 1995; 132:101-106.
23. Végh M. Terápiás kontaktlencse alkalmazásával szerzett tapasztalataink. Szemészet 1984; 125:76-81.
24. „Üléstudósítás”. Szemészet 1939; 12:57-58.
25. „Üléstudósítás”. Szemészet 1940; 6:32.

Köszönetnyilvánítás:
Köszönet Dr. Végh Mihály tanár úrnak a szakmai tanácsokért

KÉP FORRÁSA: SHUTTERSTOCK

KETTESY BEÁTA
DEBRECENI EGYETEM, ÁOK SZEMÉSZETI TANSZÉK, DE KK SZEMKLINIKA, DEBRECEN
(IGAZGATÓ: PROF. DR. BERTA ANDRÁS EGYETEMI TANÁR)

Megosztás.

Comments are closed.