Támogató program az ukrán menekültek számára

Tatjána Harkovból menekült két lányával, szemész szakorvos. A kórházat, ahol eddig dolgozott elsők között érte bombatámadás. Még az egyetemről maradt barátsága segítette most ki, budapesti barátnője adott nekik helyet a saját otthonában. Tatjána még udvariassági mosolyt is képtelen az arcára erőltetni amikor bemutatkozik nekünk 2022. áprilisában, a szája sarka kicsit mozdul, de a szeme, a féléves közös munkánk során is, szomorú és kétségbeesett marad. Otthon szinte minden nap dolgozott, a kórházban műtött, magánrendeléseket vállalt optikákban, imádja a munkáját, nagy teherbírású anya, aki a legjobbat szeretné nyújtani a lányainak függetlenül attól, hogy van-e háború, vagy nincs. Döntéseket kellett hoznia, menti a lányait, vagy beteg anyja mellett marad. Harkovhoz közeli otthonába befogadja a rokonait a városból, mert azok házát lebombázták, de ő végül úgy dönt nekivág, ebben bevonulni kényszerülő férje is támogatja. Minden, amit választhat rossz, itt biztonságban vannak a lányai, de minden pillanatban lelkiismeret-furdalás gyötri, hogy ő maga is biztonságban van.

Munkát szeretne vállalni, de a diplomáját honosítani kell, így mindenféle munkát szívesen elvállal, mert eddigi élete során sosem tétlenkedett. Budapesti életének fénypontja, amikor szemész lehet, ha csak néhány napra is. Az ANKA optika ad neki munkát, tolmácsot alkalmaznak mellé. És hozzánk is jöhet dolgozni, mert elkezdjük az ukrán menekülteket támogató programot. Az ukrán iskola az első igazi partner (ideiglenesen szerveződő intézmény a Turbinában, később az evangélikusoknál), Fedur Irina (kétnyelvű önkéntes) koordinálja a rászorulókat, mi vizsgálunk (MOI A Látásért Alapítvány önkéntesei), Silhouette adja a kereteket (Borok Attila közreműködésével) és a HOYA vállalja a lencsék biztosítását és a csiszolást (itt szinte mindenki közreműködött, de kiemelném Trittremmel Lászlót, akire mindenben számíthattunk).

Tatjána kora reggel bevonul az ideiglenesen összerakott rendelőbe az Új Start Alapítvány irodájában (köszönet a felszerelésekért az Argus Optiknak, a Karvázy Optika Csepelnek, a Molnár Optikának és a Noptiker Kft-nek), nem kér semmit, köszöni a kávét maga is el tudja készíteni, elérzékenyül, amikor a saját nyelvén köszönti az első betegét. Az emeleten Kovács Ildi (optometrista önkéntes) vizsgálja azokat, akik beszélnek angolul, néha Tatjána lánya besegít a fordításba, angolról fordít oroszra, ukránra és vissza angolra. Ildinél jó a hangulat, igyekszik, hogy mindenkinek jó élmény legyen ez az alkalom. Tatjána ügyesen pörgeti a vizsgálatot, mert naponta min. 40 embert kell megnéznie. De van, hogy egy-egy páciens bennragad a rendelőben, óvatosan bekopogunk, hogy noszogassuk, sokan várnak még. Mindketten sírnak, kiderül, hogy ugyanonnan valók, bár nem ismerik egymást, de vannak közös ismerőseik, közös veszteségeik. Mit mondhatok ilyenkor, óvatosan megmutatom, hol van még papírzsebkendő.  

A nyár folyamán több ilyen akciónapot rendeztünk Tatjánával, a kedélye stagnált, egyáltalán nem lett jobb az idővel. 212 szemüveget adományoztunk májustól augusztusig. Egyszer csak azt hallom, Tatjána hazament. Alig, hogy átvették az irányítást Harkov felett az ukrán csapatok Tatjána már úton is volt. A lányai itt maradtak itt tanultak tovább, őket még nem merte magával vinni. Nincs áram, nincs térerő nehezen érjük el, először még úgy gondolja csak elrendez mindent otthon, és visszajön, de lassan mindenki számára világossá válik, nem lehet, mert nem engedi meg a lelkiismerete, hogy biztonságban legyen. Reméljük, jól van és reméljük, hogy egyszer talán képes lesz mosolyogni! 

Az, hogy mi hogyan boldogultunk Tatjána nélkül már egy következő történet, folyt. köv.

A cikksorozat 1. része itt olvasható.