Tiszafalvi János – Interjú

0

Tiszafalvi János 1996 óta vezeti üzletét a Róber Károly körüton, előtte a Honvédkórház közelében volt – közel 40 éve bolttulajdonos. Előtte az Ofotért Reitter Ferenc utcai épületében volt műhelyes látszerész, de – részben felesége ötletétől vezérelten – megnyitotta üzletét, mert több időt szeretett volna újdonsült családjával tölteni és kötetlenebbül szeretett volna dolgozni. Vállalta a kockázatot. Élete folyamán nem egy kanyart kellett megtennie: például ha jobbkezes lenne, valószínűleg nem is lett volna látszerész.

Hogyan lett látszerész?
Az érdekesen alakult. Az édesapám asztalosként kereste a kenyerét. Egy udvaros házban laktunk, volt egy sufnink, ahol mindenféle bútort készített. Az ötvenes években kézi szerszámokkal képes volt megcsinálni egy komplett hálószobabútort. Az akkori divat szerint politúrozva, úgy, ahogy kellett. Magam is nagyon szerettem a fa illatát. De azt mondta nekem az apám, hogy ne legyek asztalos, menjek tanulni. Jelentkeztem Újpestre, a faipari technikumba. Ment minden szépen, az írásbeli meg a szóbeli is. Akkor voltam „meglőve”, amikor a gyakorlati felvételire került a sor. Én ugyanis balkezes vagyok. A nagykeretes fűrésszel csak forgolódtam, egyszerűen nem fértem hozzá a munkadarabhoz, nem tudtam fűrészelni, hiszen akkoriban még álmodni sem lehetett balkezes szerszámokról. Mindezek után finoman értesítettek arról, hogy helyhiány miatt nem vesznek fel.

És akkor mihez kezdett?
A hatvanas években jött divatba a televízió. Én 1964-ben voltam 14 éves. Úgy határoztam, hogy megpróbálkozom a tévészereléssel, az biztosan jó lesz. A József körúton volt egy villanyszerelő, aki rádiószerelőnek „adta el” magát. Pedig az üzletben csak egy rádió volt, amit hallgattunk. Nem voltam hozzászokva a fizikai munkához, márpedig itt szigorúan mentünk az építkezésekre és lakásokat renoválni. A spitzvésővel – szerintem ezt az acélszerszámot már nem is ismerik a mai fiatalok – kellett kivésnem a betont. Kértem, adjanak védőszemüveget. Hát az nem volt. A főnök meg azt mondta: rázassam csak magam a 220 volttal, hogy minél előbb hozzászokjak. Erre nemet mondtam, amire szerződésbontás volt a válasz. Ott álltam karácsonykor szerződés nélkül.

De azért nem lett „kmk”, közveszélyes munkakerülő, ami miatt annak idején még a rendőr is elvihette volna?
Természetesen nem lettem. Édesapámmal bementünk a Vadász utcai ipartestületbe, hogy felbontsuk a szerződést. Akkor félrevonta őt egy ügyintéző hölgy és azt súgta a fülébe: figyeljen ide, van egy szakma, amit ajánlanék a fiának, s ez a látszerészet. Bevallom, először azt hittem, hogy ez is olyan szakma, mint a lúdtalpkészítő vagy a művégtaggyártó. De éppen ott volt a Látszerész Szövetség elnökségi tagja, Nagy Sándor, aki közölte: neki most nincs tanulója, szívesen fölvenne. De hát féléves késéssel? – kérdeztük. Azt felelte, nem probléma: Két hét próbaidő, megnézzük, mit tudsz.

A jelek szerint megtetszett magának a szakma.
Meg bizony! Tiszta munka volt. És nem akárkihez, Nagy Sándorhoz kerültem a Práter utcába!
Nagy úrnak az volt a szokása, hogy a kilenc órai munkakezdés előtt lement a bolthoz, félig felhúzta a redőnyt és átment a Karaván presszóba kávét inni. Én messze, Erzsébeten laktam, ezért igyekeztem mielőbb beérni. Egyszer találkoztam a főnökkel háromnegyed kilenckor. Megkérdezte, mit keresek itt ilyenkor? Jöttem dolgozni, feleltem. Tudod mit, javasolta Nagy úr: inkább gyere tíz perccel kilenc után, mint ugyanennyivel előtte.
Fantasztikus ember volt, tőle tanultam a szakmát. De minden olyat is, ami az általános műveltséghez hozzátartozik. Nem úgy foglalkozott velem, hogy „na tessék, ezt most meg kell tanulni”, hanem a legtermészetesebb módon a hétköznapokba olvasztotta a szakmai tudást, miközben bevezetett a zene és a képzőművészet számomra akkor még nem igazán ismert világába is. Szinte második apám volt. Ha nem lett volna olyan jó édesapám, akkor biztosan őt nevezem annak.

A bolti tevékenység mellett nyilván iskolában is tanulta a mesterséget.
Persze. A MüM 28-as szakmunkásképzőbe jártam az Alkotás és a Csörsz utca sarkán lévő iskolába, ahol ma a MOM Park működik. Rendkívüli tanárok voltak itt, egészen más volt a légkör, mint a villanyszerelő-képzőben, ahol borzalmasan beszéltek velünk. Ebben az iskolában magáztak bennünket a tanárok, úgy beszéltek velünk, mintha majdnem egyenlő partnerek lennénk. Kötetlen volt az oktatás módja is. Emlékszem, az egyik tanárunk kivitt bennünket a Gellérthegyre és ott tartotta meg az óráját, mert úgy gondolta, hogy a természetes környezet javítja a közérzetünket, a tanulási kedvünket…

Hol kezdte a pályáját? Hogy vágott bele a boltnyitásba? Milyen nehézségekkel kellett szembesülnie az elején, és honnan kapott segítséget? És mi a helyzet jelenleg a Tiszafalvi Optikával?
A teljes írásból minden kiderül, amely az Optikai Magazin 2018/03-as számában olvasható.

Megosztás.

Leave A Reply