A színtévesztésről az alapoktól
A színek rengeteg információt közvetítenek számunkra. Tájékozódás, figyelemfelhívás, megkülönböztetés, hangulatok, esztétikai élmények közvetítésére is használjuk. A mindennapi életben észrevétlenül is hagyatkozunk színérzékelésünkre, pl. bevásárlásnál a megfelelő érettségű gyümölcs kiválasztásánál, eldönteni, hogy a hentesnél friss-e a kiszemelt húsáru, de akár lakásunk berendezésénél, az öltözködésnél is szín alapján döntünk. A színtévesztés ezekben a hétköznapi helyzetekben is hátrányt jelent, de a színtévesztés elsősorban foglalkozás-egészségügyi szempontból kiemelt jelentőségű. Számos szakma esetében jelent korlátozó vagy kizáró tényezőt. A rendelkezésre álló diagnosztikus eszközökkel feltárható a színtévesztés típusa és foka, korrekciós eszközeinkkel pedig új távlatokat nyithatunk a színtévesztők számára. A foglalkozás egészségügyben azonban más elbírálási szemléletre van szükség.
A színtévesztés színlátási hiba. Leggyakoribb előfordulási formája a vörös és a zöld színtévesztés, ami egy örökletes látás rendellenesség. Anyai ágon öröklődik, többnyire férfiaknál jelentkezik. Európában a férfiak 8%-a, míg a nőknek mindössze 0,5 %-a színtévesztő. Ezek szerint Magyarországon körülbelül 400 000 színtévesztő él.
A színlátást két alapvető funkció határozza meg. Az egyik a szín diszkrimináció, a másik pedig a szín identifikáció. A szín diszkrimináció az a képességünk, amellyel két egymástól kismértékben eltérő színárnyalatot meg tudunk különböztetni. A szín identifikáció a szín felismerési képesség, amellyel az egyes színeket és árnyalatokat meg tudjuk nevezni. A színtévesztőknél mindkét képesség gyengébb, mint az ép színlátóknál. A betegeknek nincs jellegzetes tünetük, panaszuk. Általában véletlenül fedezik fel, alkalmassági- és szűrővizsgálatok során. Nem könnyű gyermekkorban felismerni, ha valamilyen zavar van a színlátásban, mivel a beteg nem tudja, hogy mások hogy látnak - számára az a természetes, hogyan ő látja a világot. Legkorábban óvodás vagy iskolás alsó tagozatban derülhet ki először, hogy a gyermeknek valamilyen színlátási zavara van, mivel ebben az időszakban igen gyakran használnak színes segédeszközöket a tanuláshoz, oktatáshoz. Ha valaki nem tud különbséget tenni a zöld és a piros szín között, akkor az igen nagy hátrányt jelent már kisgyermekkortól a pályaválasztásig.
A jó színlátású emberek háromfajta receptorának spektrális érzékenysége a hullámhossz függvényében különböző. A tritos (kék) deuteros (zöld)és protos (vörös) receptorok érzékenységi maximumai rendre 420-440 nm, 534-545 nm valamint 564-580 nm közé esnek.
A színtévesztők színérzékelő receptorainak spektrális érzékenységi tartománya eltér a normál színlátókétól. Példa: egy színtévesztőnél a protos 20 nm-rel a hosszú, a deuteros pedig 10 nm-rel a rövidebb hullámhosszak felé tolódott el. Tehát a protos és a deuteros egymástól 30 nm-rel távolodott el. Az ilyen színlátó a vörös és a zöld között több árnyalatot tud megkülönböztetni mint az ép színlátók.
A színtévesztés korrekciójának elve két lépésből áll: egyrészt a hibás receptor érzékenységi területének színszűréssel történő eltolása, másrészt a receptorok közötti viszonynak a színadaptáció általi helyreállítása. Az elv egyszerű és érthető. A gyakorlatban azonban bonyolultabb a helyzet, mivel nemcsak egy receptorunk van. A hibás receptor spektrális érzékenységét úgy kell korrigálni, hogy közben a másik két receptort „megkíméljük”. Ezt viszont nehéz elérni, mivel – különösen a zöld és vörös receptorok – spektrális érzékenységi tartománya egymáshoz közel helyezkedik el, sőt át is fedi egymást egy viszonylag széles hullámhossz tartományban. Ezt a problémát úgy oldották meg, hogy a színszűrő tervezését három spektrumtartományban külön-külön végezték el, majd a három szűrőgörbét egyesítették. (Colorlite módszer)
