2026: Oktatás, Kamara és a Mesterséges Intelligencia az Optika Szakmában
Legelőször is kívánok mindenkinek egészségben és szakmai sikerekben gazdag új esztendőt. Teszem ezt azért is, mert szemmel látható: az optika szakma jelentős átalakulás közepén van.
Az oktatásban az elmúlt években robbanásszerű fejlődés indult el, különösen az optikai műszerezés, a vizsgálattechnológia és a digitális diagnosztika területén. A technikai háttér mára szinte korlátlan lehetőségeket kínál mind a tanulásban, mind a gyakorlati képzésben. Ezzel párhuzamosan a keretforgalmazásban és nagykereskedelemben is erőteljes centralizáció figyelhető meg, miközben a gazdasági környezet kihívásai szintén új alkalmazkodási stratégiákat követelnek.
Az MKIK/ÁKT keretein belül továbbra is kiemelt figyelmet kap mindaz, ami a szakma jövőjét meghatározza: oktatás és iskolarendszer, mestervizsga, fogyasztóvédelem, versenyjogi kérdések, valamint a mesterséges intelligencia megjelenése és hatása.
Oktatás és Kamara – a tudásalapú rendszer kiépítése
Az optikus és optometrista képzés helyzete továbbra is központi kérdés a kamara számára. Ennek érdekében megerősödik a területi kamarákban működő szakmai szekciók szerepe, amelyek egyre aktívabban vesznek részt az oktatási struktúrák kialakításában és korszerűsítésében.
Nagy Elek, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke egy korábbi megszólalásában így fogalmazott:
„Ma egy tudásalapú Kamara épül. A területi kamarákban felhalmozott nagy értékű tudásra támaszkodva olyan képzési struktúrán dolgozunk, amely az osztrák WIFI-rendszerhez hasonlóan alkalmas lesz a tömeges tudásátadásra.”
Az alapításának 175. évfordulóját ünneplő MKIK új minőségi szintre emelte az országos és területi együttműködést. A hangsúly ma már nem a központi irányításon, hanem a tagszervezetek országos képviseletén és valós támogatásán van.
„A cél egy olyan országos kamarai rendszer, amely nemcsak képvisel, hanem kézzelfogható segítséget is nyújt, hiszen erős vállalkozások nélkül nincs erős ország” – hangsúlyozta az elnök.
A technológiai fejlődés irányát jól érzékelteti az a szemlélet, amely a legnagyobb nemzetközi innovációs fórumokon is megjelenik. A 2026-os CES kiállításon elhangzott gondolatok – többek között a Bosch és az egyetemi szféra kapcsolatáról – egyértelműen jelzik, hogy az oktatás, az ipar és a mesterséges intelligencia összekapcsolódása elkerülhetetlen.
A teljes cikk itt olvasható: https://index.hu/techtud/2026/01/10/ces-2026-interju-szaszi-istvan-bosch-egyetem/
Mesterséges intelligencia az oktatásban – új alapkompetencia
A mesterséges intelligencia ma már nem jövőkép, hanem mindennapi valóság. Ez különösen igaz a szakképzésre, ahol az MI nemcsak tananyagtartalomként, hanem oktatási eszközként is megjelenik.
2025–2026 fordulóján Magyarországon jelentős lépések történtek annak érdekében, hogy a mesterséges intelligencia:
- a szakképzésben tanulók számára alapkompetenciává váljon,
- ne önálló, elszigetelt tantárgy legyen, hanem beépüljön a szakmai tantárgyakba,
- támogassa a gyakorlatorientált, problémamegoldó gondolkodást.
Az optika oktatásában ez különösen nagy jelentőségű. Az MI-alapú rendszerek alkalmasak:
- vizsgálati eredmények elemzésének támogatására,
- látásvizsgálati szimulációkra,
- tanulói teljesítmények egyéni nyomon követésére,
- mestervizsgára való célzott felkészítésre.
Nemzetközi példák – például az optometria képzésben alkalmazott AI-vezérelt klinikai szimulációk – azt mutatják, hogy a hallgatók biztonságos környezetben sajátíthatják el a klinikai döntéshozatalt, miközben az oktatók terhelése is csökken.
Digitális generáció, izoláció és kiégés – ember és technológia viszonya
Fontos figyelmeztetés: a digitális generáció látszólag mindenhez hozzáfér, erről szól Horváth László gondolatmenete:
„Egy elkényeztetett, digitális generáció vs. izoláció és kiégés
A digitális generáció látszólag mindent megkapott: azonnali hozzáférést tudáshoz, szórakozáshoz, kapcsolatokhoz. Az információ sosem volt ilyen olcsó, az élmény sosem volt ilyen gyors, a visszajelzés sosem volt ilyen azonnali. Mégis, ez a bőség nem jóllakottságot, hanem különös éhséget szült. Az elkényeztetettség nem kényelmet hozott, hanem feszültséget: azt az elvárást, hogy minden pillanatban történnie kell valaminek.
A folyamatos online jelenlét felszámolta a csendet, de nem teremtett közelséget. A kapcsolatok száma nőtt, a kapcsolódás mélysége csökkent. A digitális térben az ember egyszerre látható és magára hagyott: algoritmusok figyelik, miközben valódi figyelmet alig kap. Az izoláció így nem elszigeteltségként jelenik meg, hanem túlzsúfolt magányként – állandó ingeráradat közepén megélt egyedüllétként.
A kiégés ebben a közegben nem a túlzott munkából fakad, hanem a soha véget nem érő készenléti állapotból. Mindig elérhetőnek, reagálónak, frissnek kell lenni. A digitális generáció nem pihen, csak lemarad. A teljesítmény mércéje nem az alkotás, hanem a láthatóság, nem a mélység, hanem a gyakoriság. Ebben a rendszerben az identitás is projektté válik, amelyet folyamatosan menedzselni kell.
Az elkényeztetettség paradoxona tehát az, hogy miközben minden adott, hiányzik az, ami elviselhetővé tenné a bőséget: a határ, a lassúság, a valódi jelenlét. Az izoláció és a kiégés nem a digitális eszközök mellékhatása, hanem annak a világnak a következménye, amelyben az ember értékét az állandó online létezés igazolja. A kérdés nem az, hogyan kapcsolódunk le, hanem az, vissza tudunk-e még kapcsolódni egymáshoz – és önmagunkhoz.”
A digitális generáció látszólag mindent megkapott: azonnali hozzáférést tudáshoz, szórakozáshoz, kapcsolatokhoz. Az információ sosem volt ilyen olcsó, az élmény sosem volt ilyen gyors, a visszajelzés sosem volt ilyen azonnali. Mégis, ez a bőség nem jóllakottságot, hanem különös éhséget szült. Az elkényeztetettség nem kényelmet hozott, hanem feszültséget: azt az elvárást, hogy minden pillanatban történnie kell valaminek.
A folyamatos online jelenlét felszámolta a csendet, de nem teremtett közelséget. A kapcsolatok száma nőtt, a kapcsolódás mélysége csökkent. A digitális térben az ember egyszerre látható és magára hagyott: algoritmusok figyelik, miközben valódi figyelmet alig kap. Az izoláció így nem elszigeteltségként jelenik meg, hanem túlzsúfolt magányként – állandó ingeráradat közepén megélt egyedüllétként.
A kiégés ebben a közegben nem a túlzott munkából fakad, hanem a soha véget nem érő készenléti állapotból. Mindig elérhetőnek, reagálónak, frissnek kell lenni. A digitális generáció nem pihen, csak lemarad. A teljesítmény mércéje nem az alkotás, hanem a láthatóság, nem a mélység, hanem a gyakoriság. Ebben a rendszerben az identitás is projektté válik, amelyet folyamatosan menedzselni kell.
Az elkényeztetettség paradoxona tehát az, hogy miközben minden adott, hiányzik az, ami elviselhetővé tenné a bőséget: a határ, a lassúság, a valódi jelenlét. Az izoláció és a kiégés nem a digitális eszközök mellékhatása, hanem annak a világnak a következménye, amelyben az ember értékét az állandó online létezés igazolja. A kérdés nem az, hogyan kapcsolódunk le, hanem az, vissza tudunk-e még kapcsolódni egymáshoz – és önmagunkhoz.”
Ez az optika szakmában – ahol a személyes bizalom, a precizitás és az empátia alapvető érték – különösen fontos tanulság. A mesterséges intelligencia nem helyettesítheti a szakembert, viszont megerősítheti az emberi döntéshozatalt, ha tudatosan és etikus keretek között használjuk.
Összegzés – felelős innováció a szakma jövőjéért
A mesterséges intelligencia alkalmazása az oktatásban és az optika szakmában nem technológiai kérdés csupán, hanem stratégiai, etikai és szakmapolitikai döntések összessége.
A kamara, az oktatási intézmények és a szakmai közösség közös felelőssége, hogy:
- az MI eszköz maradjon, ne cél,
- az emberi kompetencia, szakmai tudás és etika kerüljön a középpontba,
- az innováció valódi segítséget jelentsen a tanulásban és a mindennapi szakmai munkában.
Ha ezek az alapelvek érvényesülnek, akkor az optika szakma nem elszenvedője, hanem alakítója lesz a digitális és mesterséges intelligencia által formált jövőnek.
Forrás: Index.hu
Forrás: Index.hu
