Miért akad meg a magyar portéka a világ felé vezető úton?
Az első részben sorra vettük, hogyan ragadja magával a vásárlót a jól megírt márkatörténet, majd feltérképeztük, merre húzódnak a versenytársak és az üresen tátongó piaci völgyek (2. rész: Térkép a kézben). Sorozatunk záró állomásán már nem a szavak és grafikonok, hanem maga a termék lép színre és olykor makacsabban ragaszkodik a “magyar” földhöz, mint a tulajdonosa gondolná.
A sorozat első epizódjában arról volt szó, hogyan lesz a közönséget megérintő történet a vállalkozás motorja, a második részben pedig azt jártuk körül, mi mindent kell tudni a piacról, mielőtt a startpisztoly eldördül. Most elérkeztünk a harmadik, legtöbbször csendben maradó szereplőhöz: magához a termékhez. Nem a szlogenekhez, nem a hírlevél funnelhez, hanem ahhoz, amit a vásárló végül a kezébe vesz, hord, megeszik vagy lejátssza a telefonján. A mindennapokban úgy beszélünk a termékről, mintha az magától értetődően “készen” lenne, pedig éppen itt húzódik az a határ, amely a hazai népszerűséget a valódi nemzetközi sikertől elválasztja.
Ha a szilva mesélni tudna
Szatmár‐Bereg legendás üstjeiben a szilvalekvár négyszer fő, míg a kanál megáll benne. A gyártó Bécsbe indult, retró cserépfazékban, vászonkendővel lekötve. A hepehupás úton a porózus máz bepárásodott, a címke felázott, a hivatal pedig egyetlen szóval zárta rövidre a történetet: higiénia!
Nem volt más választás, a lekvár üvegben jutott el az osztrák fővárosba. Az íz maradt, csak a köntös lett praktikusabb.
Balatoni nyár
Hosszú nyak, naplementét idéző címke: a kézműves palack a magyar tóparton a nyár emblémája. London viszont raklapban számol: a palack négy centivel magasabb, és egy kamionra száz ládával kevesebb fért. A fuvarozó nem finanszírozza, és a brit vevő nem akar érte többet fizetni. A kompromisszum végül karcsúbb üveg lett, ugyanazzal az arany színnel, de a raklap paramétereihez igazítva.
Elaludt az app
Egy budapesti fejlesztésű ébresztő applikáció itthon motiválóan csilingel, Kaliforniában azonban hajnali kettőkor riaszt, Sydney-ben pedig „tegnapra” menti a futóedzést. A kód nem ismerte a nyári időszámítás és az időzóna ugrás finomságait. Egy gyors javítás megoldotta, a lecke viszont világos: digitális termék is megbukhat a földrajzon.
A fenti történetek mind ugyanazt suttogják: a tárgyaknak is van identitásuk, sőt némelyik még az útlevél vizsgán is megbukna. A lekvár a cserépedényhez ragaszkodik, a sör a magas palackhoz, az app pedig a forrásához. Itthon ezek szépnek, autentikusnak látszanak, a határ túloldalán azonban logisztikai táblázatok, higiéniai jegyzőkönyvek és polcméretek várják őket. A termék ilyenkor nem a marketingről, nem az influencer videóról mesél, hanem arról, hogy bírja-e a hőt, a párát, a centit és a nyelvjárást.
Mégis, miért vonz még mindig a külpiac? Mert a növekedésnek ott van igazán súlya. Egy rossz kupakot ki lehet cserélni, egy receptet finomhangolni, egy bútort modulárissá tenni, egy alkalmazást lokalizálni. A kérdés pusztán az, ki fedezi fel előbb a hibát: a vállalkozó vagy a vevő.
A márkatörténet adja a lelket, a piacismeret a térképet, a termékminőség pedig a járható hidat a hazai álomtól a külföldi valóságig. Ha bármelyik pillér hiányzik, a híd megreped, s a „Magyarországon világhíres” kifejezés marad önironikus szófordulat.
A világhír nem ott kezdődik, hogy elindul a kamion, hanem ott, ahol a lekvár, a sör és a szoftver – mindhárom ponton megtámasztva – már a határőrnek is mosolyt csal az arcára. Ha ez sikerül, a következő cikket már nem én, hanem a külföldi sajtó írja!
Kép forrása: freepik.com
